Az emo története

Az első hullám

(1985-1994)
1985-ben Washington városában (Washington DC) Ian Mckaye és Guy Picciotto, a lassan megcsontosodó és az erőszak által egyre jobban elborított washingtoni hardcore szcéna veteránjai úgy döntöttek, hogy valami újba fognak. Mackaye zenekara, az Embrace, és a Picciotto nevéhez fűződő Rites of Spring a hardcore-ra addig nem jellemző mértékben és módon voltak innovatívak, és az eredetileg a kulcsszereplők egyedi, személyes kísérletezgetésének induló stílus hamarosan saját, egyedi hangzással rendelkezett (a Hüsker Dü 1984-es Zen Arcade albumát gyakran emlegetik, mint az új hangzásra jelentős hatást kifejtő alkotást). A kísérletezés és az innováció megújult szellemének eredménye, hogy az 1985-ös nyár a szcénában "Forradalmi Nyár" néven híresült el.

Rövid időn belül a DC színtér emo hangzása más együttesekre is hatással volt, úgymint a Moss Icon, a Nation of Ulysses, a Dag Nasty, a Soulside, a Shudder To Think, a Fire Party, a Marginal Man, a Gray Matter, amelyek közül számosan jelentettek meg anyagot MacKaye Dischord Records-ában. A DC emo eredeti hulláma 1994-ben fejeződött be a Hoover együttes széthullásával

Nem tudjuk, hogy az emo kifejezést voltaképpen ki is használta először. Legkorábbi dokumentált megjelenésekor a Rites of Spring tagjai említették a Flipside Magazinnak adott 1985-ös interjújukban, hogy néhány rajongójuk ezt a kifejezést alkalmazza az együttes hangzásának leírására. A korai 90-es években mindenesetre nem volt szokatlan, hogy a washingtoni színtérre, mint emo-core-ra hivatkoztak. Az emo terminus emo-core-rá alakulásának ideje szintén bizonytalan.

Ahogy a washingtoni színtér nőtt, hasonló hangzással bíró és a DIY (Do-It-Yourself, konyhamagyarul Csináld Magad) etikát előtérbe helyező színterek jöttek létre. San Diegoban, a korai '90-es években a Gravity Records kiadott néhány hardcore emo anyagot. A korszak együttesei közt az alábbiakat találjuk: Heroin, Indian Summer, Drive Lik Jehu, Angel Hair, Antioch Arrow, Universal Order of Armageddon, Swing Kids, Mohinder. Kaliforniában az Enullition Records adott ki hasonszőrű együtteseket, így a Still Life-t és a Portraits of Past-ot, számos más klasszikus hácé együttes mellett. Az együttesek közti közös nevezőként változatos és számos szociális, illetve politikai téma említhető.

Ugyanebben az időben a New York/New Jersey területen olyan együttesek, mint a Native Nod, a Merel, a 1.6 Band, a Policy of 3, a Rye Coalitionés a Rorschach ugyanezt a lendületet érezték. Számos az előző együttesek közül kötődött a az ABC No Rio klub köréhez. Ez a mikroszíntér szembehelyezkedett a szcénán eluralkodó erőszakkal és a stagnálással, és a mára már legendává vált CBGB's mellett egyedüliként biztosított teret New Yorkban a hardcorenak. Az emonak ez a hulláma, különösen a San Diegoi színtér az emo egy kaotikusabb, agresszívebb formája, a screamo irányába alakult tovább.

Ahogy a legkorábbi bandák feloszlottak és szétszóródtak, úgy halványultak el az emo korábbi, hardcore-osabb beütései. Mindazonáltal, ennek a hangzásnak az elemei tovább éltek olyan együttesekben, mint a Four Hundred Years és a Yaphet Kotto. Emellett számos modern együttes is merít az emonak ebből a vonalából, többek közt a Circle Takes the Square, a Hot Cross, a City of Caterpillar, a Funeral Diner és az A Day in Black and White.

Az Embrace 1986-os feloszlását követően MacKaye megalapította a Fugazit, amelyhez nemsokára csatlakozott Guy Piccioto is. Noha a Fugazit általában nem tartják emo zenekarnak, az együttes számos második hullámos emo zenekarra hatott, mint a Sunny Day Real Estate, a Braid vagy a Jimmy Eat World.

A korai emo hatásai
Kaliforniában -különösen Bay Areaban számos együttes, így a Jawbreaker és a Samiam azon munkálkodott, hogy a washingoni "DC hangzást" populárisabb keretbe ágyazza. Andy Greenwald az előbbi zenéjét "a hardcore mogorva erejének, a kalipunk zeneírói érzékenységének és a DC emo megkínzott művésziességének héjanászának" nevezte, és ez a fajta nyersen dallamos zene hamarosan olyan új követőkre talált, mint a Still Life és a long islandi Golden Variety.

Szintén a korai 90-es években a Lifetime-hoz hasonló együttesek a saját módjukon reagáltak a youth crew típusú sraight edge hardcore kimúlására és új kivezető utak keresésébe fogtak. Ezt a fajta zenét gyakran nevezték dallamos hardcorenak, vagy emonak. A korábbi hardcore arcok elmetálosodására kezdetben a Lifetime a zene lassításával és lágyításával, valamint személyes dalszövegekkel reagált. Ehhez később társult a dühnek, sebességnek és dallamosságnak az a sajátos elegye, ami egyedivé tette a zenéjüket. A Lifetime zenéje, szövegvilága és stílusa olyan későbbi együttesek számára szolgált mintaként, mint a Saves The Day, a Taking Back Sunday és a The Movielife.

Ezzel egyidőben, a Convergehez hasonló modern metalcore együttesek hatással voltak a Keleti Part emo zenekaraira,amelyek közül számosra egyfajta katartikus élmény és önreflektív szövegek váltak jellemzővé.

A második hullám (1994-2000)
Ahogy a Fugazi és a Dischord records egyre népszerűbbé vált a korai '90-es évek underground indie köreiben, számos új zenekar jött létre. A Fugazi hangzását a Mission of Burma vagy a Hüsker Dü post-punk zenéjével elegyítő, új emo generáció bukkant fel.

Lehetséges, hogy a kulcsmomentum a Sunny Day Real Estate együttes Diary albumának 1994-es megjelenése volt. A Soundgarden sikere után a Sub Pop kiadó ugyanis képessé vált arra, hogy az átlagos indie kiadványoknál szokásosnál sokkal szélesebb közönség figyelmét hívja fel az albumra, például a Rolling Stone magazinban megjelentetett hirdetésekkel. Az erős kiadói háttér néhány tévés fellépést is hozott a bandának, például a The John Stewart Show-ban. Ennek eredményeképpen az albumot széleskörű érdeklődés fogadta.

Ahogy egyre többen és többen ismerték meg az együttest (jelentős mértékben az ekkor még gyerekcipőben járó Interneten keresztül), megkapta az 'emo' cimkét. Figyelemre méltó tény, hogy noha a Fugazi nem emo zenekarként vonult be a köztudatba, a rajongók új generációja a jelzőt a korábbi hardcore jellegzetességekkel bíró stílusról erre az indie rockhoz közelebb álló stílusra ruházta át (a teljes "emo-core" jelző sem volt szokatlan a Sunny Day számára). Az emo terminus magyarázata közben számos rajongó osztotta a stílust a régi "hardcore emo"-ra és az új "indie emo"-ra.

A következő években az "indie emo"-nak kialakultak a legfontosabb központjai.Ezek közül a legjeelntősebb a Középnyugaton jött létre a '90-es évek közepén, jellemzően Chicago, Kansas City, Omaha és Milwaukee vonzáskörzetében.Ezek az együttesek nagyrészt a korábbi forrásokból merítettek, de még enyhébb zenét játszottak. Az emonak ez a típusa gyakorta "Midwestern emo" néven került említésre, fontosabb zenekarai a Boy's Life és a Cap'n Jazz. A következő években számos itteni zenekar vont magára jelentős figyelmet, így a The Promise Ring, a Braid, az Elliott, a Bright Eye, a Cursive és a The Get Up Kids.

Az arizonai Phoenix környéki területen is jelentős emo színtér formálódott. A Jimmy Eat World korábban punk-rockot játszó tagjai, a Fugazi és a Sunny Day Real Estate által inspirálva emo hatásokat vegyítettek a zenéjükbe, és kiadták a Static Prevails című albumot, ami az első nagy kiadónál megjelent emo lemez lett, köszönhetően annak, hogy a Jimmy Eat World már '95-ében leszerződött a Capitol Recordshoz.

Egyéb együttesek, amelyek követték az "indie emo" modellt: Christie Front Drive, Texas Is the Reason, Rainer Maria, Knapsack, Sense Field, Cross My Heart, Mineral, Pieballd, Jejune.

Furcsamód, ahogy az "indie emo" egyrejobban terjedt, számos más alkotás, amely másképpen nem került volna semmilyen kapcsolatba az "indie emo" színtérrel, a hasonló hangzásvilág miatt szintén megkapta az "emo" cimkét. Az iskolapélda erre a Weezer 1996-os Pinkerton albuma, amelyet évekkel később a '90-es évek egyik meghatározó "emo" kiadványának neveztek.

Ahogy a számos emo együttes az egész Államokra kiterjedő figyelmet vonzott, számos indie kiadó tett kísérletet arra, hogy bemutassa és dokumentálja a színteret. A kései ’90-es években számos emo együttes szerződött olyan indie kiadókhoz, mint a Jade Tree Records, a Saddle Creek és a Big Wheel Recreation. 1997-ben a California’s Crank! Records kiadott egy válogatást, amely a (Don’t Forget to) Breathe címet kapta, és olyan figyelemreméltó emo zenekarok egy-egy számát tartalmazta, mint a The Promise Ring, a Christie Front Drive, a Mineral, a Knapsack és a Seven Storey Mountain. 1998-ban, a Deep Elm elindította az Emo Diaries sorozatot, amelynek első részén egyebek mellett a Jimmy Eat World-től, a Samiamtól és a Jejunetól voltak hallhatóak számok. 1999-ben a K-tel adott ki emo válogatást Nowcore: The Punk Rock Evolution néven, amelyen többek közt a Texas Is The Reason, a Mineral, a The Promise Ring, a Knapsack, a Braid, az At The Drive-In és a Jawbox szerepeltek.

Mivel a késői ’90-es évek emo színtere inkább volt egy nagy nemzeti szcéna, mint a kisebb, regionális színterek összessége, nagy kiadók emo zenekarokat kezdtek szerződtetni, hogy kiaknázzák a stílus népszerűségében rejlő lehetőségeket. Számos zenekar ellenállt a csábításnak, a színtér független mentalitásához való lojalitásukra hivatkozva. Többen említették a nagy kiadóhoz szerződött Jawbox és Jawbreaker zenekarok félrekezeltségét és meg nem értettségét, mint indokot a távolmaradásra. A megkörnyékezett bandákban a felszínre jött konfliktusok a Texas Is the Reason és a Mineral esetében feloszlással jártak.

Az évtized végére az emo szó bekerült a mainstreambe. 1998 nyarán, a Teen People magazin az emót a legújabb „menő” zenei stílusnak titulálta, és a The Promis Ringet említette, mint olyan bandát, amit figyelni érdemes. A mainstream érdeklődése számos, a függetlenséget előtérbe helyező emo zenekart arra késztetett, hogy zeneileg irányt váltva eltávolodjon a stílustól. A következő években a Sunny Day Real Estate prog-rockosabb vonalat választott, a Jejune happy pop-rockra váltott, a The Get Up Kids és a The Promise Ring pedig lite-rock albumokat adott ki.

Noha az „indie emo” csaknem teljesen eltűnt az évtized végére, néhány együttes még mindig a Fugazi/Hüsker Dü vonalat követi, így a Thursday, a The Juliana Theory, a Jetplane landing és a Sparta is.

A harmadik hullám (2000-től napjainkig)
A ’90-es évek végére az underground emo színtér szinte teljesen eltűnt. A kifejezést azonban még mindig alkalmazták a mainstream médiában a kevés megmaradt ’90-es évekbeli zenekarra, mint például a Jimmy Eat World.

A ’90-es évek vége felé azonban a Jimmy Eat World mainstreamebb irányt válaszott magának, és a 2001-es Bleed American megjelenésére gyakorlatilag eltűntek a zenéjéből az emo hatások. Az együttest azonban továbbra is összekapcsolták a köztudatban bennragadt „emo” kifejezéssel. Azok az új együttesek, amelyek a Jimmy Eat Worldre hasonlító hangzásvilággal bírtak, váltak az emo harmadik generációjává.

Chris Carrabba, a Further Seems Forever énekesének projektje, a Dashboard Confessional 2003-ban futott be. A Carrabba zenéjéhez tartozó szövegek mély, naplóbejegyzésszerű érzelemkitörések voltak, a korábbi emo sötét és fájdalmas szövegei helyett Carrabba a megszerzett, elvesztett és feldolgozhatatlan szerelem témájára koncentrált. Az új „emo” közönsége ezzel elmozdult, a serdülő korosztály irányába.

A Dashboard Confessional és a Jimmy Eat World sikere után a nagy kiadók hasonló hangzású zenekarokat kezdtek kersni. A korai ’90-es évek grunge robbanásához hasonlóan, mikor is számos együttest akaratuk ellenére cimkéztek fel a jelzővel, a nagy kiadók most is el akartak adni néhány zenekart az emo címszó alatt.

Ugyanebben az időszakban vált el az „emo” kifejezés a zenei stílustól, ami további zavart eredményezett a terminus használatában. Az „emo” szót kapcsolatba hozták az nyílt, erős érzelmi megnyilvánulásokkal. Az emo zenekarok rajongóinak jellemző öltözködését és viselkedésmódját is gyakran írták le ezzel a szóval. Ennek eredményeképp, olyan együttesek, amelyek lazán kapcsolódtak az „emo” trendez vagy az imázsukban egyszerűen csak jelentős szerep jutott az érzelmeknek, szintén a skatulyába kerültek.

Az emo szót ekkor már zenekaroknak a ’90-es évekbelinél is szélesebb és heterogénebb sorára alkalmazták. A kifejezés annyira elterjedtté vált, hogy közel lehetetlenné vált meghatározni, hogy mit jelent az „emo” szó.

Hibásan-e vagy sem, az alábbi jelenkori bandákat (is) emonak nevezik: Alexisonfire, Brand New, Bright Eyes, Coheed and Cambria, Death Cab for Cutie, Fall Out Boy, From First to Last, Funeral for a Friend, Hawthorne Heights, My Chemical Romance, Panic! at the Disco, Senses Fail, Something Corporate, The Starting Line, Story of the Year, Taking Back Sunday, Thursday, The Used és az Underoath.Az együttesek „emo” megítélése gyakran ellentmondásos. A felsorolt együttesek számos rajongója visszautasítja az „emo” címke használatát és hosszasan ecseteli, hogy miért is hibás a szó alkalmazása az adott együttesre. Sok esetben a kifejezés zenei hasonlóságok, öltözködési szokások, vagy a zenekar emo szcénán belüli népszerűségének és nem a zenekarnak az emo zenei stílushoz való kötődésének köszönhető (számos együttes tiltakozása az emo skatulya ellen az indie emo zenekarok ’90-es évek vége felé való stílusváltására emlékeztet).

Az emo szócska ilyen széleskörű alkalmazása komoly szakadékokat hozott létre az „emo” különböző ágai között. A hardcore gyökerekhez közel lévők felháborodnak, ha másfajta zenét is emonak neveznek. Mind a ’80-as és a ’90-es évek független szellemiségű emojában szerepet vállaltak fel vannak háborodva azon, hogy az emo szócskát kisajátították azért, hogy új generációknak lehessen eladni a nagy kiadós zenéket. Tény ami tény, a populáris kultúra láthatóan az eredeti jelentésén túlmenően magáévá tette a kifejezést.

Furcsa módon az új emo egy altípusa, a screamo nemrégiben jelentős népszerűségre tett szert olyan együtteseknek köszönhetően, mint a Thrice és a Glassjaw. A screamo kifejezést mindazonáltal teljesen másra használták még a korai ’90-es években és a mai screamo együttesek jobban emlékeztetnek a korai ’90-es évek fővonalas emojára. Tovább bonyolítja a helyzetet, hogy a régi screamo még mindig jelen van néhány kis underground színtéren. A „screamo” új típusú felhasználása jól példázza, hogy milyen mértékben teszik nehézzé az „emo”-hoz kötődő fogalmak a változatos zenei stílusok kategorizálását.

Az „emo”-nak, mint zenei stílust leíró szócskának a meghatározását tovább bonyolítja, az, amit Guy Picciotto (Fugazi, Rites of Spring) válaszolt 2003-ban egy interjúban Mark Prindle-nek a kérdésre, miszerint is „milyen érzés az emo stílus létrehozójának lenni”?

A válasz a következőképp hangzott: „Ezt a dolgot inkább nem tulajdonítanám magamnak. Sosem éreztem, hogy „emo” egy zenei stílust jelöl. Számomra mindig is a legidiótább kifejezések közé tartozott. Tudom, hogy minden zenekar, ami megkapja ezt a jelzőt, utálja. Úgy érzik, mintha megszégyenítenék őket. De komolyan, én mindig azt hittem, hogy punk rock zenekarokban játszom. Az ok, amiért hülyeségnek tartom az egészet, hogy – miért, talán a Bad Brains nem lett volna érzelmes? Miért – talán robotok voltak, vagy mi a halál? Nem látom sok értelmét a dolognak.”.